Kezdetben…
Nem voltak válságok, mert még nem volt elválasztva egymástól a jó és a rossz. A válság rossz, és még nem voltak rossz dolgok. A kezdet, csak nehéz volt, mert számítani kellett arra is hogy mi lesz, ha nem akarja mindenki hogy a dolgok rendben menjenek. Kezdetben a teremtés csak jó dolgokat tartalmazott, bár a rossz lehetősége elvben opcionálisan választható volt, de minek választotta volna bárki is, ha minden szép és jó volt? Először meg kellett tehát teremteni a rossz piacát. Egy darabig mindenki örült egy valakit kivéve, akinek a speciális találmánya volt a rossz, de ezt így nem lehetett kimondani, úgy hogy a rossznak a nevét is úgy nevezték, hogy jó, és ami pedig jó volt, azt az akkori média sejtetni engedte, hogy nem is olyan jó, és egyáltalán: mi az hogy nincsen szabadság, hogy a kertnek egyetlen fájáról se lehet enni. Minek akkor a fa? Tehát a rossz piacának megteremtésére nyomban akadt egy vállalkozó, aki egy rendkívüli képességgel rendelkező de alacsonyabb rendű élőlény, egy beszélő kígyó volt. Mese, nem mese ennél világosabb magyarázatot még az Enúma elis mint a legősibb írások egyike sem szolgáltat a Biblia irodalmán kívül.
Én nem vagyok ennek a témának szakértője ugyan, hanem csak egy teljesen hétköznapi fizikai dolgozó (pályamunkásként dolgoztam a vasútnál) és itt abba is lehet hagyni a blogom olvasását, mert hogy jövök én ahhoz, hogy bármi olyasmit mondani tudjak, amit mindenki más is nem tud. Politikával és más efféle fifikus dolgokkal pedig sohasem foglalkoztam, mert eddig nem kellett. Egyszerűen nem kellett. Éltem és kész. Ha voltak is válságok valahol a rothadó mocskos kapitalista rendszerekben, azok olyan távoliak voltak hozzánk képest, akik építettük a világba a saját kis szocializmusunkat, hogy a politika egyszerűen nem került képbe sem. Pedig volt azért mindenféle hírműsor a tévében és a rádióban, és a sokféle újságban, például a Magyar Nemzetben, a politikai jellegű írások a lap elején szoktak sorakozni, és unottan néha elolvashattuk azokat, de sokkal jobban érdekelt minket mindenféle tudomány, és még a művészetek is, vagy akár a gazdaság, vagy a sport, a politika szinte szóba sem került. De most már minden másképpen van. A rendszerváltás évei elvették azt a kicsit amit a szocializmusban egy ember becsülettel meg tudott szerezni. És még a kultúrára is tudott áldozni. Ma erről szó nem lehet. Ma már mindenki politizál, a fejkendős nénitől a plébánosig, a fiataltól az idősig. és ráadásul szélsőségekben vagy a jobb, vagy a bal oldalra húzva. Mintha középút, vagy értelmes kiagyansúlyozottság nem is volna. Kezdhetjük tehát először is a politika válságával:
Most azonban amikor a médiában egyáltalán nem kerül szóba a politika a két szélsőséget (mondjuk így) a Hír tévét és a Klubrádiót kivéve, és a hírműsorok "üzemeltetési kapacitásigényét" csak a katasztrófák, bűncselekmények, és az időjárás tölti ki, egyre inkább az érdeklődés homlokterébe kerül a politika válsága. Amikor azon gondolkoztam, hogy ez miként is jöhetett létre, nem bírta elkerülni a figyelmemet az az egyszerű tény, hogy hiába dolgozunk látástól vakulásig, egyre távolibb lesz a nyugodt elégedettség, ami életünk átkosban lefolytatott szakaszában az eredményes munka utáni örömként jelentkezett. Hiába dolgozunk ugyanis, ez egyáltalán nem látszik meg. Se rajtunk, se az országon. Azelőtt, ha a vonaton megjöttünk valahonnan, vagy elmentünk valahová, fűtött várótermek és utasellátók, (majdnem éttermek) voltak a forgalmasabb helyeken, és még az ilyen istenhátamögötti kis falvakban is mint pl. Karácsond egy nagyon ügyes terméskőből épített eső ellen védő építmény fogadott a vasúti megálló mellett. Pedig voltak itt fejlesztési kísérletek, hiszen telepítettek a vasút mellé törhetetlen üvegből és rozsdamentes fémoszlopokból ilyen beállókat amelyek alá befért két-három ember. De ezek éppúgy eltűntek, mint a terméskő beállónak először a gerendái. azután a falait is szétverték, annak ellenére, hogy ezzel szemben komoly kis épület állt, jegykiadó pénztárral amelyet azonban maga a vasút bontatott le, mert jövedelme egyre csökkent és már nem érte meg fizetni az alkalmazottakat. Tehát hiába dolgozunk, azt az eredményt amit százezer munkáskéz létrehoz, felemel, működtet, egyetlen politikus sokkal hatékonyabban elveheti, egy jól irányzott törvénnyel. Nem kell háború sem, elég a dilettantizmusnak álcázott pártérdek. És nincsen felemelkedés, mert nem is lehet, hiszen termelőeszköz sincsen.
Régente a mezőgazdasági területek gazdanövényei is sokkal változatosabbak voltak. Ha például valaki szegény volt, de miért is lett volna, (jó azért előfordult) hát kimehetett a határba, és a nagy kiterjedésű Téesz földek mellett ott voltak a kis parcellás háztáji földek, amelyeken mindenféle konyhakész zöldség megtalálható volt, mégpedig olyan mennyiségben, hogy ha valaki a földes úton elindult valahonnan valahová, mire célhoz ért, megtölthette a kosarát annyi élelemmel, amelyet az idegen földek gazdái észre sem vettek, hogy egy-két krumplibokor, vagy hagyma, paprika, paradicsom, vagy répasorból hiányzott egy levesre való. Most azonban ha kimegy a nem is épp cigány munkanélküli? Országrésznyi területet is hiába jár be, nem találhat egyebet mint bioetanol-kukoricát, biodiesel repcét, vagy napraforgót, legfeljebb árpát és búzát találhat, amivel nem sokra megy a konyhában az ember.
Ha pedig valakinek épp van is munkahelye és megkapja a fizetésnek nevezett segélyt, a sárga csekkek kifizetése után két nappal már egy fillére sem marad, maszekolhat fél és negyedbérért egész hónapon át, hogy valahogy túlélje magát a következő "fizetésig". Tehát a munka abszolut értéke veszített reálértékéből, a pénzé nem különben, és ezek a tényezők a dolgozókon kívüli okokból, netán a politikai szereplők talán szándékos, vagy tudatlanságból elkövetett cselekményeinek köszönhetők? Ha hiába dolgozik az ember, akkor meg kell vizsgálnia hogy hol az a hiba, ami miatt érvénytelen vagy értéktelen minden legjobb szándékból és igyekezetből kifejtett akarat? Itt kezdődne tehát egy értekezés, ha valakit érdekel egyáltalán, Eljuthatunk-e még valahová? Akarunk-e vagy tudunk-e segíteni egymásnak? Azoknak, akik a válságok miatt boldogtalanok, vagy már alig élnek, adunk-e esélyt? Vagy mindent a Római Klub feltételezései szerint végzünk? Nincs szükség ennyi emberre, mi megkezdjük a saját népünkkel a tömeg leapasztását?
Megpróbálnám áttelepíteni a Nolblogon elkezdett közös gondolkodást, mert a Nolblogon annyira nehezen ment a blogolás, itt sem könnyű, de belevágnék. Mindenkinek szép napot kíván az egykori pályamunkás, mára már nyugdíjas.
